Klió 2000/3.
9. évfolyam
Az Orosz Tudományos Akadémia Orosz Történelmi Intézetének kiadványa több szempontból is illeszkedik a Szovjetunió felbomlása után formálódó új történelemszemléleti vonulatba. Egyrészt követi a régi éráétól eltérõ nézõpontok szerinti, részletes körüljárás metodikáját, másrészt a lokális témaválasztás révén felvállalja a „hiánypótló” szerepet is. Oroszországban ma virágkorát éli egy újfajta, egyre jelentõsebb eredményeket felmutató módszer: az ország XX. századi történelmét ellepõ fehér foltokat és torzításokat úgy próbálják eltüntetni, hogy egy adott téma és korszak helyi eseménymenetét egy-egy vidéki tudományos mûhely a lehetõ legalaposabban feldolgozza, majd országos terjesztésû publikációval módot ad a szintetizálásra. A fõként moszkvai könyvtárakban összefutó és felhalmozódó igényes munkák aztán lehetõvé teszik önálló koncepciók, sõt egyenesen „iskolák” kialakítását, és alkalmat adnak egészen modern szemléletû általánosításokra és összegzésekre.1
További lényeges változás, hogy az új idõk lényegesen árnyaltabb, sokrétûbb megközelítéseket követelnek, interdiszciplináris, a társadalomtudományok egészét összefogó látásmódot. A korszerû történeti monográfia ma már nem nélkülözheti a szociológiai, pszichológiai és egyéb, korábban marginálisnak tartott tudományterületek bevonását. Ennek hála Oroszország történetét végre nem ideológia-történetként kezdik írni. A társadalom részérõl igény van az eseményeket és a benne szereplõ egyéneket a maguk bonyolultságában és összetettségében megismerni, amit a vonalas, sematizáló szovjet áltudományosság nem tett lehetõvé.
Jarov könyvének már a címe is mutatja, hogy azelõtt említésre sem méltatott vagy eltorzított dolgokról kíván szólni,2 és más aspektusból fordul az ország legmarkánsabb társadalmi rétegéhez: „politikus parasztokról” lesz szó, akik „politikai gondolkodással” és a „tömeges tiltakozás” igényével bírnak. Ez szintén egybevág az új tendenciával: itt az ideje az orosz parasztot józan ésszel gondolkodó, saját érdekeit szem elõtt tartó, felelõs egyénként kezelni, és az õt megilletõ helyre tenni a társadalmon belül.3 Mindez korántsem jelenti azt, hogy az agrárlakosság történelmi szerepét idealizálni kellene, s a muzsikot eredendõen és feltétlenül jónak, erkölcsösnek és az igazságot bármilyen körülmények közt szem elõtt tartónak kellene beállítani. A probléma gyökere pontosan ebben fogható meg, nem a politikai-ideológiai skatulyákba kényszerítés, hanem a falu életén belül munkáló hagyományos kapcsolatrendszer és motivációk feltárása vezet értékelhetõ eredményekhez. Más szavakkal, lényeg az orosz paraszti mentalitás lehetõ legobjektívebb leírása, nem pedig az, hogy milyen az a mindenkori hatalom szemszögébõl!4 S e tekintetben a monográfia valóban példaértékû.
Maga a mû két nagy egységre oszlik. Az elsõ, mintegy 90 oldal a tulajdonképpeni „dolgozat”, míg a második a szintén Jarov által összeállított és kommentált dokumentumgyûjtemény. Ezen belül az elsõ egység három részbõl áll, igen érdekes és izgalmas megközelítésekkel. Az elsõ rész a „hadikommunista” idõszak parasztságának általános politikai érzületét tárgyalja, az átállást az „új nyelvre” és az információáramlás új kódjaira. Második fejezete konkrétan elemzi az agrárlakosságnak az állami intézményekhez (a szovjetekhez, az Alkotmányozó Nemzetgyûléshez, a földosztó szegényparaszti bizottságokhoz, a párthoz és a Vörös Hadsereghez) való viszonyát. Mielõtt sommás negatív jelzõkkel intéznénk el a kérdést, hamar kiderül, hogy ezek a relációk a vártnál lényegesen összetettebbek. Például a Kommunista Párt címû fejezetben ez áll: „A parasztok nem nagyon hatoltak be a kommunista teóriák mélységeibe és mindenekelõtt annak politikai-etikai oldalát nézték. A kommunizmussal a kommunák szervezésekor kerültek közvetlen összeütközésbe, ezek viszont alig terjedtek. Rögtön meg kell jegyeznünk, hogy a párt mint állami struktúra ekkor még csak kiépülõben volt, a kezdeti idõkben nem hívott életre semmiféle, a tömeghangulat korrigálására alkalmas szilárd történelmi és politikai egyesülést.” (29–30. o.)
A második rész tér át az északnyugati országrészben zajló konkrét, hatalomellenes paraszti megmozdulásokra. Az elsõ fejezet ezek okait és formáit elemzi. Jarov a legfontosabb kiváltó tényezõket a gabona- és állatrekvirálásban, a hatóságok hozzánemértésében és a hadseregbe történõ kényszersorozásokban jelöli meg, míg a megjelenés módozatai közül azok határozatlanságát, szervezetlenségét (különösen bármilyen párt által) és a félreértéseket emeli ki elsõsorban. A zavargások zömében nem volt minimális szervezés és elõkészület sem, hiányzott a tömeg egységes cselekvõkészsége, az átgondoltság és a logika, s nem ritkán a különbözõ csoportokat egyesítõ közös érdek is.5 Az ellenforradalmi meghatározás természetesen tarthatatlan. A második fejezetben a felkelõk programja és taktikája (pontosabban azok szinte teljes hiánya), a résztvevõk szociális összetétele, valamint a megmozdulások leverése és a büntetés kerül vizsgálat alá, érdekes, eddig szintén nem nagyon alkalmazott megvilágításokból.
A harmadik rész, az elsõ nagy egység lezárása ugyancsak figyelemre méltó kísérlet. Jarov öt, a parasztfelkelésekben ilyen-olyan mértékben szerepet vállaló személy bírósági tárgyalását és periratát elemzi. A konkrétumokon keresztül bizonyítja, hogy már a bolsevik berendezkedés ezen korai szakaszában is léteztek koncepciós, politikailag motivált perek és ítéletek. A hatalomféltés, az elrettentés célzata túlkapásokra kényszerítette a vezetést, s jogtalan, a törvényi alapokat nélkülözõ, nem ritkán fölöslegesen kegyetlen büntetéseket eredményezett. A szerzõ azt is hangsúlyozza, hogy a politikai nyomozás a társadalom ideológiai unifikációjának is eszköze volt a „hadikommunizmus” idején. Ezzel együtt a szélsõ jobb vitorlájából is igen gyorsan kifogja a szelet. Az elemzésekbõl ugyanis az is kiderül, hogy ha a korai bolsevik bírósági szisztémát és ítélkezési elvet „címkézni” akarjuk, akkor sokkal jobban illeszthetõ rá a „kapkodó” és a „határozatlan” jelzõ, mintsem a „kegyetlen” és a „megtorló”. A cári törvények és a régi szakembergárda politikai okokból használhatatlan volt, új pedig még nem készült, illetve nem volt kiképezve. Ezért hozzánemértõ, nem ritkán teljesen iskolázatlan, az egységes kritériumokat nélkülözni kénytelen egyének vagy ad hoc testületek kerültek felelõs, ítélkezõ pozíciókba és hoztak ellentmondásos, a valós helyzetet legtöbbször egyáltalán nem tükrözõ ítéleteket. Hibáik inkább következetlenségbõl, mintsem tudatos kegyetlenkedésekbõl fakadtak.6
A könyvnek csaknem felét teszi ki a második, dokumentumokat tartalmazó nagy egység. A szerzõ egyik célja ezek segítségével támasztani alá fentebbi fejtegetéseit. Másrészt a közölt iratok igencsak alkalmasak lehetnek más kutatók számára is, felhasználhatók hasonló témájú tanulmányok készítéséhez. Az anyagot zömében agitátorok, cseka-ügynökök, katonai biztosok és általában a tömeghangulat figyelemmel követésével megbízott személyek jelentései teszik ki, de szerepel benne a különbözõ szintû szovjet- és kormányszervek levelezése is. A két felhasznált lelõhely a Történelmi-politikai Dokumentumok Állami Levéltára és a Pétervári Központi Állami Levéltár. Az elsõbõl fõként a városi, megyei pártbizottságok archivált iratait publikálták, míg a másodikból a belügyi és szovjethatóságok átiratait, jegyzõkönyveit, összesítéseit. Hasznos információkkal szolgálnak a dokumentumok végén található kommentárok is.
Mindent összevetve elmondható, hogy Jarov könyve modern történetírói szemszögbõl rendkívül jól megszerkesztett munka. A teljességre törekszik, amikor az elégedetlenségek és a társadalmi kapcsolatok bonyolult összefüggéseit vizsgálja, ugyanakkor nem vész el a részletekben érdekes és magukért beszélõ példák és adatok ismertetésekor. Szemlélete korszerû, illeszkedik az Oroszországban mûködõ fõbb tudományos trendek vonulatába. Pontosan ezek miatt tarthat számot mind a laikus közönség, mind a szakma érdeklõdésére.
Sz. V. Járov: Kresztyjánin kak polityik. Kresztyjánsztvo Szevero-Zapada Rosszija v 1918–1919 gg. (A paraszt mint politikus. Északnyugat-Oroszország parasztsága 1918–1919-ben. Politikai gondolkodás és tömeges tiltakozás) Szentpétervár, 1999. 168 o.
Sinkovicz István
1. E sorok szerzõjének módjában állt képet kapni az állami, az akadémiai, a történeti stb. könyvtáraknak a polgárháborús idõszak parasztfelkeléseit tárgyaló irodalma gazdagságáról.
2. Pl. „... nem három típusú (értsd: szegény-, közép-, gazdag) paraszti politikai tudatról kell beszélnünk, hanem különálló egységek „eltérõ” politikai gondolkodásának és magatartásának specifikumairól és elvi sajátságairól.” (8. o.)
3. S mihelyt ez célként fixálódott, meg lehet kezdeni minõsítését, jellemzõinek újszerû meghatározását. Pl.:”... a parasztok rosszul, idõnként egyenesen sehogy sem voltak képesek a pártprogramokat vagy a különféle hatósági akciók politikai tartalmát értelmezni. Nem szavakat, hanem a politikusok valós cselekedeteit reagálták le, különösen azokat, melyek õket közvetlenül érintették. Az ezenközben deklarált politikai célokat pedig egész egyszerûen figyelmen kívül hagyták. Ebbõl fakadnak olyan jellemzõ sajátságok, mint például a paraszti politikai meggyõzõdés képlékenysége. A hangulat gyakori váltakozása szoros összefüggésben áll az adott régió gazdasági stabilizációjának periódusaival és nagyban magyarázható a sarkalatos eszmei alapoknak a falu politikai magatartásából való hiányával.” (5. o.)
4. Ez persze nem zárja ki, sõt még fontosabbá teszi a vezetés és a lakosság igencsak ellentmondásos viszonyának újraértékelését. A szempontok, a hangsúly és a közlésforma változott.
5. Noha a bolsevik propaganda által híresztelt (az ideológia által pedig szított) falusi osztályellentét messze nem volt annyira éles, a föld- és állatínség gyakran szembefordított szegényt és gazdagot.
6. Ami természetesen nem jelenti azt, hogy pitiáner bûnözõk, politikai kalandorok, kicsinyes bosszúállók nem kerülhettek olyan posztra, ahonnan büntetlenül követhettek el törvénytelenségeket.